-A tévedés velünk született képesség, de belátni ha tévedünk; az már szerzett érdem!

-Vigyázok, hogy életem morzsái, ne váljanak szutykos galambok eledelévé...

Nem hat már rám,
hatalmát elveszítette a Szó.
Maró gúnnyal teli az arc,
mégis oly csábító.
Tűzben edzett a kéz s a szív,
immár poklok tűzét sem féli.
Sosem volt egyszerű,
mégis egyre nehezebb már élni.
A rettenet szárnyat bont
s eget renget az önös érdek,
mit az a belső hang súg; mondd!
Mit vársz még, ha semmit sem ígérek?!

Emlékezem!
Emlékezem, arra a Rendőrre,
aki az igazi rendnek volt őre.
Ki itt kiszolgált, óvott s védett,
s most ő őrzi tán a messzeséget.

Emlékezem!
Emlékezem arra az Úrra,
aki büszkeséget félredobva
volt vezető szellemben és buszon,
ki okított embert s ebet egyazon alapon.

Emlékezem!
Emlékezem arra a Góbéra,
arra a kópéra, aki mint próféta
elbeszélte sorsát szándékától
kimentve magát minden csávából.

Emlékezem!
Emlékezem arra a Művészre,
ki az életet nagykanállal ette.
Ki előtt a cél mindig ott lebegett,
kinek sosem volt elég a kevesebb.

Emlékezem!
Emlékezem arra a Trubadúrra,
aki saját életét írta s dalolta.
S jó kedvvel egy-egy ital mellett
történeteivel mindig bút feledtet.

Emlékezem!
Emlékezem erre az Emberre,
kiben egyszerre volt jelen ezeknek jelleme.
Kinek testvér volt, példakép; barát és kedves,
s ezek szeme most, hogy elment bánattól lett nedves...

/ R.I.P Nagy László 1949-2014 /

költő vagyok
az egyetlen
aki nem költ
magára
hagyja
s lerázza
magáról
a világ
betűk csokrából
szőtt szóvirág
szól
szertelenül
mégis szerfeletten
magabiztosan esetlen
s oly önfeledten önzetlen
hogy szinte elfeledten
lettem
gondok gondnoka
rímek titkára
költő vagyok
az egyetlen
aki nem költ magára

Nincs mit mondanom,
hisz minden elmondatott.
Lopott, kopott szavakba foglaltatott.
A múzsa rúzsa csak tompa színnel csillog,
mint bőrbe ivódott szerelembillog.
De a kis sértett kísértet
kísértve kísérget
amíg kő nem lesz a szív
hol híján van a remény.
Kemény
mint a föld télvizek idején.
Olyan ugar
hol már halott a fény,
s nem vet sem bucskát, sem árnyat.
Mert minden öröm elhagyta az utat,
hol már csak egy éhtől veszett eb ugat.
S hangja mélyre nyúl, szinte szívet facsar,
mint szavakból feljajló fanyar kacaj.