Árnyékba nem űz már,
de magasba tart kezével
egészen a kékig,
Hol Péter esernyőt készít.
János vízzel és keresztel
s Tamás mézserrel
vár, de engem a kőben is meglel
kit nem riaszt a halál.

S mikor percek egyésszé duzzadnak
és kezedről felröppen a viszlát madara
Vár a mély, a tűz s a purgatórium
bár ha van elég rum
- hát ki veszi magára?
csak várjon! - én itt leszek.
Mert hiába hasad a fa,
szálkákban serken új útra,
életem, de lelket már nem veszek...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.