Magába ránt és vonz a mély,
ó, mily sötét lélekörvény.
Álmom egy hófehér virág
amely éltető csókot ád,
 
és tüzes lávát
pumpál csak a szív,
növekvő lárvát
ellik a kis agy,
 
szivárgó vérfolyam
festi meg érfalam
s hasztalan szól a lant.
Ó, naptalant alant.
 
Jön a megbánás, szárnyakon
mint mesebeli griffmadár,
ki átrepít a tegnapon
hol a holnap kapuban vár,
 
de rozsda marta lánc
az mennynek ajtaján,
feledett dal és tánc
pendül létem húrján,
 
pedig, be szép most odakünn
ahogyan szuszog
az alvó oroszlán
a tájra mint holdezüst
a fojtó csend költözött
az őszbe fúló nyár
még itt kódorog.
Ó, be szép, s mégis tovatűnt...
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.