tűlevéllel játszik a szél,
simogatja s hozzá sem ér.
Úgy játszik most az emlék is,
amit száz könnyem elkísér.
Fáradt már a nap és öreg,
borostás arca is csak halovány sugár.
A tincsei között egy lézengő madár,
fáradt, de a szavak jelentése ősi.
A sorok közt a csend, emlékét idézi
a percnek, mikor még mosolygott az öreg.
Olyan messze van már! Nagyon messze van már!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.