óvatos a fény, lassan hódítja a teret
tündököl s uralkodik rajta, amíg lehet
ó, ábrándos élet, hét év, láb és köznapok
varázsos öröklét, unt óriásod vagyok

százlábú reszketésként menetelsz hátamon
jeges viszketésedtől arcom lekaparom
csak pihennek a szavak, és bennem álmodnak
az aszott bőrkötés őrzi őket páromnak

az az ócska szó, milyen bohém és mihaszna
miért is szajkózza, hogy az élet szép, hogy ha
porba hullott apránként az ép létmaradék
már törött törmelék s hiába csábít az ég

hiába, mert csak vakon és hangtalan vacog
madárlelkem szárnyaszegetten, szinte halott
de tán útjaink még összefutnak, s új nap kél
hol a szélfútta dombokon megcsillan a fény

de merész a sötét, már hódítja az eget
s tán mindörökre homályban tartja, meglehet
ó, átkozott élet, száz év, csoda és lépés
rabod vagyok fájó nemlétem, nincsen kérdés...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.