Zöld lombú óriások
alá, fektetem lelkem,
árnyékom mellé
aléltan fekszem.

Életem boldogság
burokba volt zárva,
de mint mindennek,
megvolt az ára.

Nem jöhet a jó
büntetlenül,
sivár testem ágán,
most tücsök hegedül.

Mert eljött a kor,
amely áthúz
más világra,
hol hervadt
virágcsokor vár,
csak nekem szánva.

A maró éhség
magát rám vetette.
Éhezik a lelkem,
éhezik szerelemre.

Kínoz még,
az állati ösztön,
langyos véremben
fürdöm.

Vizsgálom
csordulását,
tapintom a testet.
Átélem a tisztaságot
s megéltem a szennyet.

Illanó vágyak
tüzes illatát,
még érzem.
Szűretlen szűkület
megfesti szívem.

S halkan lépdel
egy szárnyatlan
madár.
ő sem repülhet,
de legalább
a földön jár.

Én meg
csak, kiestem
a fészekből
lehet
túl korán.

De a földet
sem látom
közelebbről.
Pedig
ha látnám…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.