Időmet őrzi a kalendárium,
elmém poros antikvárium,
és az emlékeimet mint válium,
fedi el az antik-vári rum.

Fénytelen lett mára a napfény,
csupán tompa, Tél-vész lehelet.
Kusza ágak csupasz peremén,
magányosan ül a szeretet.

Ma még jó, hisz csak csendben elmerengne,
emelt fővel, gőgösen hiún.
De lebbenő szelleme felébredve,
holnapra már tomboló tájfun.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.