Most
mulasztaná
a napsugár,
szememből
az álmot,
de ahol ő jár,
ott én nem járok.

Utam, mely átkom
alatt nyúlik el,
másfelé visz
mint ahol az égi jel.
A ködöt mint takarót
leveszem magamról,
mint gyászlepelről,
kelek fel árnyékomról.
Majd a hajnal hűvös,
néma csókja,
éget foltot barázdált
homlokomra.

Csendes s nyugodt,
mégsem békés a táj.
Nincs parancs sem kérdés,
nekem mégis valami fáj.
Egy megmaradt
emlék darabjai,
szerte szét.
Életmentő
morzsák, csak
már feketék.

Az-az érzés
mi ő hozzá
kötött,
már nincs,
elszökött.

Mint csizmát
veszem ismét
lábamra a földet,
szívemben a szeretet
csak egy rejtett bűntett.
Pedig tarisznyámban
lapul a titkok titka,
utánam mint a leveleket,
a szél hordozza.

Csak megyek.

Minden nap
ugyanaz, bár
másnak látszik.
Szememmel,
gonoszan csak
a délibáb játszik.

Tudom, mi,
mikor, hol
s meddig,
mert megéltem
mindent
mit lehetett itt.

S talán egyszer
megérem,
meglelem.
A helyet, hol
hét szilvafám
nekem terem.

És akkor,
ízlelgetve
a mennyi
mannát,
majd levetem
a poros,
kopott csizmát.
s megvetem
ágyamnak
lelkem fátylát.

A zöldellő
fűszálakban
majd életem
serken,
élek majd újra,
de már
csak képzeletben.

Tollam,
rongyos életem
egyetlen vagyonát,
leteszem
s megalvasztom
vérem,
a tintát.

Álmaim,
mint kis virágokat
emlékül itt hagyom
s csillagokkal
megfáradt testem
betakarom.

Elnyújtózom,
nem félek
s egy utolsót sóhajtok.
Takaróm elér
míg a szem ellát
s jönnek az angyalok…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.