glosszavers, Tóth János Janus - Őszidők
2018.09.30. 21:50
betoppant az ősz
mint nyargaló őz
nyár derekán bősz
szemtelen masszőz
csendül az arcél
mint dermedt vashéj
érint jeges kéj
hideg kezű szél
őrült vágyakkal vágtat
nincsen benne alázat
vetkőzteti a fákat
a megszeppent nimfákat
csak maga alá nyom
akarja, hogy fájjon
sáros avarágyon
sok ezer leányom
még csak zsenge szüzek
kis testük megremeg
a porladó neszek
maradandó sebek
hogyan történhet meg e gyalázat
semmibe vasalják a ruhákat
Így kell lenni ez a magyarázat
de nincsen rá szó nincsen bocsánat
varjú holló népek
tanúi e vésznek
Félve félre néznek
mégis vele élnek
csak károgják az eget
a sápadt vetéseket
a kis teremtéseket
immár bevégeztetett
így veszett kár-ba
természet álma
hangjukkal fájva
borítják gyászba
hol van már a május
a szerető bátyus
a vajákos árus
egy újabb Miley Cyrus
kilépett
s mivé lett
színészet
kiéget(t)
ablak a világra
ezer szín virága
felölti magára
mégis csupasz ága
küzdök a rímmel
így talán stimmel
itt van már közel
szürke köd ölel
arcom hideg
tépett zsineg
rángó ideg
hangom ijedt
látásom kedves
csókjától nedves
egyes szám egyes
de ellenszenves
az Én aki én vagyok
mint rabnak a szabadok
jaj te köd, te sem tudod
hiszen nem is tudhatod
kibe vagy szerelmes
érzed mily keserves
figyelj s légy most csendes
tudd meg hát és reszkess
a kezdetén
ég peremén
Jég vagyok én
de szeretném
hogy olvassz vérrel
mely minden éjjel
felhevít kéjjel
mit velem érzel
gyorsuló iram
csak úgy úrian
hogy szívünk ki van
robajjal rian
ezer szilánkká törve
gyere hát és nézz körbe
tükröm légy most a görbe
igazságaim földje
minden hibámmal
kínos nyitánnyal
kínozz imáddal
ezer szilánkkal
szíven szúrva magam
tagadva ami van
meghazudtol szavam
péppé nyűve agyam
falán az est
morbidan fest
kívánva szeszt
bírom a stresszt
az alkony húsából
étkezve istápol
szédülök sodrától
ne kérdezz okáról
égett salak alak
izzó méreg a nap
egyre többet harap
új szín-(folt) -vonalak
az éjjel nyúló árnya
lélegzet fojtó pára
s a hajnal vajúdása
kivet ágyból a párna
oly hosszú mire
lelsz valakire
ki tested szíve
s hajlik bármire
tisztel és hisz benned mint a pap
nem tagad ha elhagyod magad
miközben a hangtalan szavak
kínjain megszületik a Nap
tiszta fénye férccel
tűzben edzett vérttel
drága fénnyel sír fel
szemében a vízjel
könnyei csorognak
gyűlik a gyomorsav
félelem szorongat
alantas fondorlat
hát ez a szerelem
az ablaküvegen
csak a leheletem
maradt még itt velem
az ágyból nézem
a régi énem
még kéz a kézben
már nincs reményem
lelkemet még furdalja
bő szelekkel fuvallva
egy álomból zuhanva
lettem ismét kis hangya
még minden idegen
egyedül idelenn
hol már nem kenyerem
e régmúlt fegyelem
csak aktus és viszonyok
ruháim a rúzs nyomok
a tus alatt dúdolok
és munkába indulok
át az őszi tájon
ahogy anno Lord Byron
csak alliteráljon
én már azt sem bánom
testemben rab vagyok
agyatlan andalog
álmomra gondolok
miként a szabadok
boldogok s midőn
lehuny szemfedőm
bárgyún s esendőn...
de már nincs időm
hogy fájjon
e mákony
s nem álom
hiányom
Megjegyzés: A fenti sorok Tóth János Janus - Őszidők című versének ihletésére és annak sorait felhasználva jöhettek létre.
Link: http://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/155069
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.