márvány…, falak és visszhangzó
hangtalanság, csak zuhogó
eső tépi fel az arcom
halott színét nem mutatom
rejtenem kell, mert a titok
az, ami az igazi ok
eltűri homálybilincsét
míg a zaklatott reményét

majd mind elveszíti, s e cseppnyi
vágy egy saját kis percet teremt
magának, mert még akar élni
csak egy keveset is ha lehet

és telik a pohár miként
a gyöngyszemek így apránként
az üvegen leszaladnak
és a feladott tegnapnak
alant átadott üzenet
látva lehajtott fejeket
nem jelenti boldogságom
de már talán csak azt bánom

ha…, a tomboló dögvész képét
festi meg s húsom leheletét
csak azt, de ha marad, mi voltam
megőrzi, egy szó vagy egy dallam

egy kis szomorú szemű vad
madár mit lélektelen hagy
a halál röptében érte
én majd zúgó szélőrvénybe
temetem azt a szép hatot
azt mi nekem megadatott
s a hét-végén már meglehet
én is mellettük pihenek…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.