Sziklán ülök.

A hegy
legmagasabb ormán.
Mellettem csap le a villám,
egy fára,
s ropogva ég el minden ága.

Odvából, rekedt,
riadt bagoly kiáltja:

-Ne! Ne égess el!
Ó, viharnak gyilkos fullánkja.-

De a fa elég,
csonkját eloltja az eső,
a hamut elfújja a szél,
s telik tovább az éj.

Lassan kúszik
múzsám az égre,
s én
az égi tűzben égve,
sötét árnyaktól
rettegve s félve,
kiáltom szélbe:

-Ragyogj! Ragyogj!
Ó, élet s igazság fénye!
Ó, Nap! Ó, Nap, élj!-

Míg vissza gondolok néhány emlékre,
/ de csak is a szépre /
eltűnik az elöttem lebegő halál képe.

De amint,
ráeszmélek újra a jelenre,
Ismét,
ő jut az eszembe.
Felállok és kilépek
egész a peremre.
Lenézek a mélybe.

Nem gondolok már
se rosszra se szépre,
nem hallgatok
többé
a józan észre.

Csak bambán meredek
a földre, a fákra,
a sziklákra,
A mélyben lévő világra.
Ó…- ó…, élj!

s itt, ég és föld között…
lelkem, hozzád költözött…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.