Testem
riasztó,
tájba illő
ijesztő
veszedelem.

Szemem
tengeren
pihentetem.
Mag búvik,
szárba szökken.

Élet-terem.
Vigyázza
megóvó
tekintetem.

Arcom
holdfény-képe,
éj-tolvajok
szívébe,
rettegést
hozott.
Már-már
halottas.

Ruhám s
kardom fénye,
ott posztoló
éj, őre,
feledést
kapott.
Itt-ott
kopottas.

Majd.

Tűz költözik ismét
égre,
múlik nyúló sötét
mélye.

Majd.

Hol mérleghintán játszik
a nappal s az éj,
bambán, bogár cikázik
a hanggal s a kéj.

Feketedő
messzeségbe,
hallik szabad
szél zenéje.

Égő napsugár,
maró szél,
szívem vár-bár-már,
nem remél.

Levél hull s szárad el,
míg én túl avaron
életem szavalom,
de hallom már,
hogy jő,
a zörgő
csontú tél
és
pont úgy él,
az önző,
s őrlő
szép első nyár,
melyben én szabadon,
életem szavalom,
levél szél-szárnyra kel.

Dobol egy ér…

Börtön zárja
testem rejti
szenved lelkem,

szemem látja
elmém sejti
poklom s mennyem.

Viszi a szél…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.