A bogarak riadtan megmerednek,
s magzatpózba rándul tükrük
hirtelen. Amikor néma szememben
megtorpan karmazsin fényük
végtelen tánca, hol nyomtalan az ész.
S hiába tudja az élet,
az érvet, nem győzhet. Mert sorsa kérész,
s mert egy napon lett bevégzett,
a kapott kopott vég, és a friss kezdet.
De rejt még izmot s életet,
a már bénuló mellkas zárt rendszere,
s vontatottan dobog. Holott
hangja a fülekbe úgy égett bele,
mint az a távoli kis szó.
A végső számadásra felszólító.
S már csak ő maradt mellettem,
mert nincs más ki parancsom szegné szebben.
Kinek lelke örök tavasz,
s ki velem is marad. Hiába ravasz,
a rám új testet szabó tél,
engem ő akkor is végig elkísér…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.