Füst marta torkom alkoholba nem áztatom,
már csak üvegen át merengek a párlaton,
s robbanni készül, hosszan elfojtott bánatom.
Bár épp, hogy csak megállok ingatag lábamon,

bent mégis felizzó harag, lüktető erek,
ordító kín; mikbe a szívem beleremeg,
s én vérben forgó szemeket vetek. - Kik ezek?!
Uram, ha erőt adsz, ma tán gyilkossá leszek! -

Úgy zúgolódik a világmindenség bennem,
hogy lüktet, s zihál belé, minden belsőszervem,
s ha valaha volt is, ma már Semmi a kedvem.

Levetem hát, e régtől hordott, kopott testet,
s a halovány égre kormos lelket lehelek,
ami, majd a fényben, újra szabadon lebeg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.