Miként látnokot
az éber álmok,
úgy vonzod lényemet
mint papír a lángot.
S többet nem is kívánok
te éghető szeretet.

De táncunk nem éri fel ésszel a képzelet,
mert csak lassú dobbanások közötti ész-lelet
ahogy összefonódva felemésztjük egymást.
Mégis én benned, s te bennem örök életet látsz.

Csupán percekig tarthat e valóság,
új formánk mégis maga a mohóság.
Majd elválunk, kihűl köröttünk a csend;
mikor életünk elhamvadt, s füstbe ment.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.