féltve őrzött súlyos titkokatnyögő falakhét pecsét alattsötét őrült őrlő mélyaffektáló szenvedélyálom arcra pírt hozstigmákkal sifrírozgondolat út vesztőajkaimra metszőszavakat aggatfaggatva hallgathús és vér lényemoszcilláló fénybentárt karokkal várúj világot…

szavakat írok hát ismétmint már tettem ki tudja hányszors felvetem kéretlen ingükne beszéljünk mellé csak másrólmint amiről most a szó vantárgyaló felek közt tárgy a lókánonban a riposzt szólammindennek oka van így a jótudom tudom talán ez sok(k) borban igazság s alkohol…

Őrzi hangjait; ódon csend-ülés. Rézsút csókol arcomraimpregnált szélütést.Lobbantja lángjait; prímtelen prüntyögés. Színek forradalma; akromatikus zendülés. Sugárzik mega-nnyi bájt, e mail a bú. Mélyen magambatömörítetten fáj(l).

De álljunk is meg egy szóra. Hogy miért ilyen a strófa? A gondolat szöcske; szökken. És ím, e hirtelen költöttvalahogy eszembe ötlött.Rájöttem, hogy rég köszöntem. Mostanság csak hébe-hóbajártam, mint egy bolond óra. Sutba lökve büszkeségemfonalam szőttessé…

-A tévedés velünk született képesség, de belátni ha tévedünk; az már szerzett érdem!-Vigyázok, hogy életem morzsái, ne váljanak szutykos galambok eledelévé...