Miközben lényegtelen másodlagos dolgok
szomorkodva nézik, miért nem vagyok boldog;

ma leszámolok végre múltammal
és a jövőm számba veszem
életem a fogaim közt tartva
míg lehet megmentem, átviszem
a szerelemhez a túlsó partra

elengedem a szomorúságot
mert már készen áll a nagy útra
felépítek egy szép újvilágot
az üveghegyeken is túlra
és búcsút majdan onnan kiáltok

társa a magány, ki elkíséri
mert eleget volt ő is nálam
meglehet, hogy ezt rossz szemmel nézi
neki is otthona volt házam
de muszáj, majd mindkettő megérti

volt olyan is, akit úgy hagytam el,
hogy magam maradtam magamra
volt olyan is, hogy holnap keltett fel
riadtan merengve tegnapra
s úgy érzem, ezen változtatnom kell

mert rám tört a komor és félelmetes érzés,
hogy csak is a jelen és a múlt a létezés…

Sodródj tovább, kiálts a szélbe!
Öleld át az erőt s engedd szívedbe.
Higgy a jóban akkor is, ha már nincsen
és éltesd hited, hogy előbbre vigyen.

Mássz a szirten, fel a tetőre,
nyúlj fel az égre s harapj a felhőbe.
Ízleld az ég könnyének édes ízét,
lángoljon lelked, mint ahogy a tűz ég.

A világ csúcsán állsz tisztán érzed,
pedig nem, mégis tiéd az érzet.

Mert mi számodra a világ,
az másnak csak is aprópénz.
Mint a halottnak a virág,
de te mégis csak ennek élsz…

tűlevéllel játszik a szél,
simogatja s hozzá sem ér.
Úgy játszik most az emlék is,
amit száz könnyem elkísér.
Fáradt már a nap és öreg,
borostás arca is csak halovány sugár.
A tincsei között egy lézengő madár,
fáradt, de a szavak jelentése ősi.
A sorok közt a csend, emlékét idézi
a percnek, mikor még mosolygott az öreg.
Olyan messze van már! Nagyon messze van már!

boldogságom emlékét reszkető fogaim tartják
míg bizsergő ereimben hangyák táncukat járják
a hús kihűl s az erekben már csak a méreg jár
a lüktető életérzet mégis bilincsbe zár
 
s már-már elhiszem én is amit az ábra mutat
de kétségtelen hogy a kétség még reményt kutat
talán azt hiszi hogy találhat innen kiutat
pedig hát semmi esély csak káprázik a tudat
 
és vénülő kezeim erőtlen földre hullnak
szikrákat vet bennük a láz és lángba borulnak
a szemek s tüdőmben a levegő lábujjhegyen jár
reszket ő is nehogy ott érje ha majd jő a halál