éledő napfény
a lángoló szűz
kallódó remény
ébreszt s élni űz
 
ó hullámok
tapsoló kezek
összecsaptok
fejem felett
 
felül
életünk a gálya
de mi rabok vagyunk
s hánykódunk szüntelen
viharos végtelen
tengeren hol urunk
a vizeknek árja
alul
 
lángoló vér
könnyeket szakít
tomboló szél
mar és taszít
 
de áldott a csend
e szirén ének
mi nyugalmat zeng
a fájó fülnek

Magába ránt és vonz a mély,
ó, mily sötét lélekörvény.
Álmom egy hófehér virág
amely éltető csókot ád,
 
és tüzes lávát
pumpál csak a szív,
növekvő lárvát
ellik a kis agy,
 
szivárgó vérfolyam
festi meg érfalam
s hasztalan szól a lant.
Ó, naptalant alant.
 
Jön a megbánás, szárnyakon
mint mesebeli griffmadár,
ki átrepít a tegnapon
hol a holnap kapuban vár,
 
de rozsda marta lánc
az mennynek ajtaján,
feledett dal és tánc
pendül létem húrján,
 
pedig, be szép most odakünn
ahogyan szuszog
az alvó oroszlán
a tájra mint holdezüst
a fojtó csend költözött
az őszbe fúló nyár
még itt kódorog.
Ó, be szép, s mégis tovatűnt...
 

Félkövér betűimmel
ma papírra döntöm
a valóságot
elveszített sorokba
zagyva rímeket zárok
 
egyszerű szavaimmal
arcodba hazudom
az igazságot
a szavak közti csendben
így nyugalmat találok
 
kopott tollak
a hajadban
kifogyott tollak
a zsebemben
 
kihunyt a nap
a szemedben
s hamvai vannak
a szívemben
 
lelkünkből
elillant
kedvesem
kong némán
üresen
s nem talál
már ránk a
szerelem...
 
 

Hitvány testemben az ellustult lélek,
az őrző, ki mellett szivárog az élet.
A kristálytó minek vize erőt adott,
mára pocsolya, eliszaposodott.
 
Ó a tűz, színe drága, mint a vér,
a vér mi cseppekben hull s a porba ér.
Az alázat ami dobol bennem,
de azt nem súgja mit kellene tennem.
 
Hideg, sötét, fojtó lepel,
ami valóságtól rejt el.
Sikoltva a süket szemek,
bambán s kérdőn rám merednek.
 
Hangod hallatán, csak ámulok s bámulok a vágyra,
megfáradt maradékom szorítom szívem partjára.
S elmondom azt, ami szent és szép,
ami vízben van nem maradék.
 
Mert nem leszek csótány, csak szorgos kis hangya,
ki boldogságot gyűjt s otthonába hordja.
Mert én is olyan kicsi és néha gyenge vagyok,
de mit teszek s elérek, nálam sokkalta nagyobb.
 
Mert nem mérhető, másban, hogy ki az Ember,
úgy igazán, talán csak a tetteinkben...
 

Sorsommal megbékéltem már, sztoikus vagyok,
iróniától csöpögő, cinikus gondolatok,
papírra vetem, falakba és földbe vájom őket,
az ablak párájában hűsen merengőket.
 
Szemem bújó s merész, alattomos vétek,
üregében, bogaraimmal jóllakott férgek.
Fájdalmam eltörpül büszkeségem mellett,
árnyaim nem engedik, hogy kérjem a kegyelmet.
 
Az útról letértem, mit nékem szántak,
gondolataim, visszhangzó erdőben szállnak.
De nem adom fel, csak küzdök szüntelen
és bebizonyítom, hogy nem vagyok színtelen
 
Különös hírnök a messzi éjszakába,
vagyok a sakál, ki hangjait a holdnak áldja
és bár igaz, hogy nem szép sem ő sem hangja
mégis csak üvölt, abba talán már sosem hagyja.
 
Megváltó hír érkezik pille szárnyakon,
de én, az Ember, már nem akarom!
s ha nem kapom, mit akartam, kértem,
talán gyarlóság, de kevéssel beérem.