A kivétel hatása, hogy megtörött varázsa,
s így, a káosz rendszere lett az élet szabálya.
Hisz ma már, csak a tegnapba veszett tudat tudna,
új otthont építeni e kövekből a porba.

/Halottszín…, s a fák mind, mint fanatikus testek,
s te is csak mint elképzelt elképzelés festesz.
Hófehér függönyt akasztasz ki ablakába,
csak csontváz ugyan, mégis volt-elméd szobája.

Mert változol! Olcsó szerek marják sebeid,
szorul a hurok és elernyednek kezeid.
A kimetszett körképen erek kuszasága,
s zeng, fogvégek harcosainak tanítása./

…,míg dermedt egyenes földbe
egyszerű koporsót tesznek
szívtelenek állnak körbe
barátok sosem lehettek…

*Az idők változnak és mi változunk velük.

Messzelátó ponton, fent a csúcson,
még büszkén, de fájva áll a lélek.
S kopott testén a megkövült szobron
a megtört emlékek és remények.

/Olyan szánalmas…, mégis rendreutasító
tekintetében lappang valami vészjósló.
Még csak sejti netán, vagy esetleg már tudja,
milyen erőt rejt a tudás vizének kútja?

Hiszen talán ő az, aki ivott már belőle!
Vagy tán elmenekült a kísértés ő előle?
S csak büntetés, hogy állja a természet próbáit.
Vagy a kitartásnak szobrot önszántából állít?/

Kezeiben az olajág, s a fénylő pallost,
-mivel örök békét hirdet és irgalmat oszt,-
emeli feje fölé intvén a Dunára,
így emlékeztetvén minket a Szabadságra.

Mint füstbe ment terv, szétfoszlik a hold az égen,
betonon hever testem mesterséges fényben.
A megfakult világban egy elvesztett lábnyom,
csupán egy kukák mögött hajtogatott álom.

De mit bánom én?! Hisz voltam valaha kedves,
majd lettem barát is és megértő szerelmes,
előbb csak a vádló, aztán magam is tettes,
s most én vagyok a vadász, a magányos vesztes.

Voltam angyal, s most talán démonná is leszek,
a zsarnokságra majd bűneimmel felelek.
Lehetek-e újra jó, aki ha kell bátor?

A csitító szent, nem lázító gladiátor.
Mi voltam, az leszek, míg vagyok, már nincs nevem,
s ne is legyen többé, kérlek…, kérlek Istenem…

rímbe szedve életem tánca
ütem tálcán prezentálva
megszáradt értelem darab
mint szerteszét dobált halak
kopott fehér falak
porladó törmelék
törött lakk alak
lábam alatt szék
bennem az emlék
morzsái feketék
pusztító adag
rojtos kínfonalak
elveszített szálak
karomon megannyi lánc
arcokon szemernyi ránc
megkopott a zománc
a megmaradt ezrelék
csak a törmelék
hét-pecsétes záradék
a fél százalék
erős kötelék
rostja a szépség
világot váltanék
ha halott nem lennék