Zeng csapzott lelkem trubadúrja. 
S várlak remény dalától dúlva, 
mert visszajössz újra és újra, 
te szellőléptű csalfa múzsa. 

Olyan vagy, ki ha un, nem marad. 
Pedig elég egyetlen szavad
és felizzik tündöklőn az agy, 
mint vad viharok után a Nap. 

Holnap álmot csókolsz tán újra, 
hogy szavaim vezesse kotta. 
De ma még saját dalát fújja
rím-rém-életem dramaturgja. 

Tán dacból fakad e akarat, 
hogy most egyedül vagyok szabad, 
de immár vége felé halad
e halott, nélküled-pillanat. 

Megjegyzés: Forrás: http://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/155363#971332

Norbert - Minden ágon / 4. versszak

"mert visszajössz újra és újra, 
mint vad viharok után a Nap. 
De ma még saját dalát fújja
e halott, nélküled-pillanat. "

betoppant az ősz
mint nyargaló őz
nyár derekán bősz
szemtelen masszőz

csendül az arcél
mint dermedt vashéj
érint jeges kéj
hideg kezű szél

őrült vágyakkal vágtat
nincsen benne alázat
vetkőzteti a fákat
a megszeppent nimfákat

csak maga alá nyom
akarja, hogy fájjon
sáros avarágyon
sok ezer leányom

még csak zsenge szüzek
kis testük megremeg
a porladó neszek
maradandó sebek

hogyan történhet meg e gyalázat 
semmibe vasalják a ruhákat 
Így kell lenni ez a magyarázat
de nincsen rá szó nincsen bocsánat

varjú holló népek
tanúi e vésznek
Félve félre néznek
mégis vele élnek

csak károgják az eget
a sápadt vetéseket
a kis teremtéseket
immár bevégeztetett

így veszett kár-ba
természet álma
hangjukkal fájva
borítják gyászba

hol van már a május
a szerető bátyus
a vajákos árus
egy újabb Miley Cyrus

kilépett
s mivé lett
színészet
kiéget(t) 

ablak a világra
ezer szín virága
felölti magára
mégis csupasz ága

küzdök a rímmel
így talán stimmel
itt van már közel
szürke köd ölel

arcom hideg
tépett zsineg
rángó ideg
hangom ijedt

látásom kedves
csókjától nedves
egyes szám egyes
de ellenszenves

az Én aki én vagyok
mint rabnak a szabadok
jaj te köd, te sem tudod
hiszen nem is tudhatod

kibe vagy szerelmes
érzed mily keserves
figyelj s légy most csendes
tudd meg hát és reszkess

a kezdetén
ég peremén
Jég vagyok én
de szeretném

hogy olvassz vérrel
mely minden éjjel
felhevít kéjjel
mit velem érzel

gyorsuló iram
csak úgy úrian
hogy szívünk ki van
robajjal rian

ezer szilánkká törve
gyere hát és nézz körbe
tükröm légy most a görbe
igazságaim földje

minden hibámmal
kínos nyitánnyal
kínozz imáddal
ezer szilánkkal

szíven szúrva magam
tagadva ami van
meghazudtol szavam
péppé nyűve agyam

falán az est
morbidan fest
kívánva szeszt
bírom a stresszt

az alkony húsából
étkezve istápol
szédülök sodrától
ne kérdezz okáról

égett salak alak
izzó méreg a nap
egyre többet harap
új szín-(folt) -vonalak

az éjjel nyúló árnya
lélegzet fojtó pára
s a hajnal vajúdása
kivet ágyból a párna

oly hosszú mire
lelsz valakire
ki tested szíve
s hajlik bármire

tisztel és hisz benned mint a pap
nem tagad ha elhagyod magad
miközben a hangtalan szavak
kínjain megszületik a Nap

tiszta fénye férccel
tűzben edzett vérttel
drága fénnyel sír fel
szemében a vízjel

könnyei csorognak
gyűlik a gyomorsav
félelem szorongat
alantas fondorlat 

hát ez a szerelem
az ablaküvegen
csak a leheletem
maradt még itt velem

az ágyból nézem
a régi énem
még kéz a kézben
már nincs reményem

lelkemet még furdalja
bő szelekkel fuvallva
egy álomból zuhanva
lettem ismét kis hangya

még minden idegen
egyedül idelenn
hol már nem kenyerem
e régmúlt fegyelem

csak aktus és viszonyok
ruháim a rúzs nyomok
a tus alatt dúdolok
és munkába indulok

át az őszi tájon
ahogy anno Lord Byron
csak alliteráljon
én már azt sem bánom

testemben rab vagyok
agyatlan andalog 
álmomra gondolok
miként a szabadok

boldogok s midőn
lehuny szemfedőm
bárgyún s esendőn... 
de már nincs időm

hogy fájjon
e mákony
s nem álom
hiányom

Megjegyzés: A fenti sorok Tóth János Janus - Őszidők című versének ihletésére és annak sorait felhasználva jöhettek létre. 
Link: http://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/155069

Szunnyad bennem jövő; 
kapkodva belélegzett percek. 
Szívet ölelő, ziháló tüdő; 
a holnap s az élet, álmaimból ébred. 

... emelkedik, süllyed; 
feszül és ernyed. 
DNS-be rejtett
szimfónia lüktet. 
Feszül és ernyed; 
emelkedik, süllyed... 

Szunnyad bennem a múlt; 
szuszogva kilélegzett percek. 
Kopottas szemfedő; a fény kihunyt
s immár csak porladó epilógust sejtet.

De álljunk is meg egy szóra. 
Hogy miért ilyen a strófa? 

A gondolat szöcske; szökken. 
És ím, e hirtelen költött
valahogy eszembe ötlött.

Rájöttem, hogy rég köszöntem. 
Mostanság csak hébe-hóba
jártam, mint egy bolond óra. 

Sutba lökve büszkeségem
fonalam szőttessé lehet, 
mely fodraival int-eget. 

Hogy kit, mint, hogyan és éppen
ér meglepetésként; sokkol. 
Majd a hozzászólásokból... 

Így lett üdvözlet; ekképpen. 
Ittlétem jelezni pár sor, 
csupán udvariasságból.

Látván, miként űz függetlenség, 
ez nem csak tinédzser betegség. 
Tudják ők is, hisz jól ismerik. 
S biztosan tudom, kell is nekik! 

De csupán csak cukormáz, nem más, 
az efféle szuverenitás. 
Autonómiáért nyafog, 
pedig gej, hogy kirohad a fog. 

Lélekromboló, rontó métely... 
Francba ezzel a sok kötöttséggel! 
Nem tűröm tovább
a szavaimra szabott igát
mondom ahogy van
azt ami a szívem nyomja
lesz, hogy csak elétek szórom
tessék szedjétek, itt hagylak magatokra
s lesz, hogy majd kimérten futár hozza
szépen ahogy illik, csodás csokorba fonva
nem kell félni kapjátok majd az ívet
vagy melengetni a szívet
megosztó szavaim
ölellek majd barátin
vagy űzlek el velük messze
majd meglátjuk a többségnek mersze lesz-e
hangoztatni saját szabadságát
vagy vakot színlelve
hozza majd a megszokott gyáva formáját
de én osztom majd őket is
minden szót kellően ízlelve
nem számít pár szőke tincs
de a butaság meg lesz büntetve
s aki előtt kell
ki megmutatja erővel
hogy nem csak gagyog
hanem ragyogó szavakkal
maradandót alkot
előtte majd méltón
én is meghajlok
de többé nem lesz kényszer
mely satuba présel
hogy csak fogaim között szűrjem a szót
szóljak bár szépet
vagy csak bosszantót
kígyó ez
mely saját farkába harap
nincs zavaró nesz
de ördögi körben kereng a nap
testünk és lelkünk
kötelékeken és láncokon
mint marionettek vonaglanak
minden béklyó
rossz és jó
az adott szó
a gyűlölet
s a szeretet
még a vidámság is
mikor felhőtlen nevetek
gyakran rettegek
hogy már nem sokáig lehetek itt veletek
kell a testem, szívem vágya
a lelkem is megkívánja
s szavaimnak sincs már gátja
és most elmegyek szabadságra
nem röhög
majd jövök
Na, pá! :)