Festett arcát megtörli az ég,
könnyei porba hullnak.
A vidámság, csak tépett emlék
az itt élő raboknak.

Hol a vágyak, mint hajdanán már nem élnek,
élesen, tisztán, egy tű hegyén elférnek.
De eljön majd még az a perc, az-az óra,
mikor harangok kondulnak minden szóra.

Már el is indult talán
az a világ s ide is érhet,
a csend a vihar után
megtalál majd, ha el nem téved…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.