nincs mit tenni, ez lesz az utolsó nap,
de ma nem bánom, ha én érek be utolsónak.
lesz itt majd káosz, meg hiszti rendesen,
de én csak okosan, nem vesztem el a fejem.
 
hiába pánikolsz, hogy -ó, ez nem lehet!
nyugodj meg de, Ő mindent meg tehet!
 
hmm, az agyam egy, gondolat szeli át,
asszem' izzítok, egy lazulós kis pipát.
aztán majd, az ablakba kiülve nézem,
hogy ki mit csinál az igazi VV*-ben.
 
és ha nélkülem megy el, az utolsó csónak,
én csak átadom magam, egy bódító csóknak.
ezt veheted majd, akkor te is bóknak,
feltörnek a szavak, amik eddig sosem szóltak.
 
de hát tudtuk, hogy ez lesz, hisz megmondták,
-"Nincs baj bébi", majd találkozunk odaát!

Megjegyzés: VV-Való Világ

csak ül, s bambán mered tükörképére,
könnycseppek hullnak lángoló szívébe.
serceg a tűz és mikor a sós víz hozzáér,
a párától ködös elmében lüktet a vér.

szomorú a bohóc, torkát szorítja a fájdalom,
s minden mit érez; már csupán a szánalom.
bujkál még benne ott mélyen; az öntudat
zsigereiben dobol ugyan, de nem lát kiutat.

a megfáradt testén, csak az elkenődött festék,
talán az egyetlen mi óvja, hogy szét ne essék.
és nem vicces többé, ezt már ő is tudja,
csak nevetséges, azért nevetnek rajta.

nem hangzik már fel a: - van másik! nem mondja,
nem vesz elő egy új reményt, hogy folytassa.
nem versel és nem mond se szépet, se vicceset,
nincsenek már szavai, nincs bennük üzenet.

a kopott kalapját üdvözlőn, még meg emeli,
de sem mosolyt, sem nevetést nem adnak már neki.
ő azért meghajol, mélységes tisztelettel,
azért, hogy lássák, vele együtt mi veszett el.

jöjj, ne félj! már
nyugodt vagyok.
nem ellenkezem.
elfogadom sorsom
testem átengedem.

hasítsd fel bőröm,
szegd szárnyam!
emeld ki szívem,
s szerelmem
érezd minden
dobbanásban!

és nézd is meg jól
a vázat, értsd meg
miként épül fel,
s tudd már csak emlék lesz,
fel többé nem emel.

tapintsd a húsom,
ízleld meg bátran,
de finoman, ne
mohón; csak lágyan.

meríts a nedűből is,
mit ereim pumpálnak.
oltsd véle szomjad,
s enyhítsd étvágyad.

fejtsd meg mi adott
erőt, mi mozgatott,
s ha megvan, mondd el
mielőtt meghalok.

emeld fel fejem.
arcom vedd kezedbe,
s csókold le ajkam
mielőtt a halál
csókolhatná le.

szemembe égjen
arcod és mosolyod képe,
hogy ezt vigyem el
magammal az öröklétbe.

hogy szenvedés vár rám, már
biztos, hisz bűneim voltak.
de enyhítő megváltás,
hogy te lehetnél a holnap.

és lehet, hogy nem érhetsz
el énhozzám soha.
de van remény, az élet
hiába mostoha.

felettem lebegett
örökké, isten ostora.
ember vagyok s voltam.
csak hát, az néha ostoba.

-… komor
sötét
söntés
rom
füst
arcom
rejti
míg sörrel és
borral
a bút felejti
tervet forral
a botor
gondolat
ad
vezér fonalat
de a láb
már botol
alább
elodázott
ázott
léptek hadát
lejti…

-… múlt
hagyaték
dúlt
anyaméh
a tegnap
s a ma, ja
és talán
már akkor tudta…,
de egyáltalán
számít
mit
pár Inka
és Maja
jóslat s naptár
állít
csak elnyel a
betonkaptár
semmi irka firka
nem csábít
míg éget
a pálinka…

-… kopár
út
avas
sós
havas
tereken át
vágtatok
talpam csoszog
por roszog
s hiába a jós
ki szapul
míg az ész
józanul
szarul
de még
vagyok
csak a szív szorul
vánszorog
s zokog
a szél
a lélek fél
fény dereng
szem mereng
a már
előre
betáplált célok felé
fáradtan
heverek
erőmre
nem lelek
hullok mint levelek
a végzet lába elé…

Megjegyzés: lecsapódás

… sem első
sem utolsó
nem leszek

egy bölcső
s két koporsó
elveszett…

… és, rég nem játék
a szerelem
kétélű fegyver

hol egy sebző
s egy sebzett;
egyik sem nyer…

… míg, csak két kőszívet
verdes egymásnak
s össze a tenger
ami elkopik majd
s törik, de szikrát
többé sosem ver…

… egy önző
álom ez
így csupán

és őrlődőn
billeg létünk
libikókán…

… s a szirmok
csak hullnak
hogy lehet
nem lehet
a világ
felemel
vagy tán csak
eltemet…

… el, sem eső
sem por s hó
nem feledtet

rejt a menny s kő
bor s hordó
el nem enged…