Igazi a fény, 
erős, a szememet bántja, 
Még sosem láttam ezelőtt. 
Arcod alattam puha párna 
s takaróm kezek s lábak kuszasága, 
-ó, mond miért nincs már erőd? 

Bárcsak jönne a tűz 
s duruzsolna a kályha 
benne lobogó lángja 
mely vonz, nem űz. 
De a föld kemény, 
nincs se ablak se kémény 
hol a bűz 
messzire szállna. 

csak nyögött, majd 
vérben fuldokló 
jajszavak. 
-Ne akard! Csak kapard! 
/haldoklón a falat. 
Ők már alszanak / 

Ha a megváltást, 
csak egy fáklya, 
lobbantja lángra, 
hát izzon a máglya. 

Ne ily' heverjek, 
jó szándék köveken. 
szeress és én lelket adok érte 
s tömegsírom felfedem. 

Itt e helyen, 
élve eltemetve, 
ébredtem életre. 
E taszító világban, 
halott virágok között... 

Ó, kegyelem!

Lomha felleg, 
kúszik az est 
napom helyébe 
s borítja szívem 
szürkébe, majd 
éj-feketébe. 

Levelek hullnak, 
színes táncot 
járnak a széllel. 
A fából serceg 
a kaparás, 
Kutat az egér. 

Bogárzene hallik, 
zümmög és zeng. 
Egy kismadár 
csetlik-botlik, 
de mégis jár már 
s nem mereng. 

Hát uccu neki! 
Jöjj hát kedves! 
A gondolat hátán 
most minden csendes. 

A gondon nevetni 
tudni, egészséges. 
Az álmunk határán 
már minden fényes.

Fényt fúj arcomba a szél, 
de szemhéjam útját állja. 
Megtöri a nappalt az éj 
s rám terül sötét fátyla. 

Elragad a gondolat, 
elmém kiutat kutat, 

de ha jő az álom 
aprócska szárnyon, 
nem lehet mást tenni,
csak csendben követni.

Sziklán ülök.

A hegy
legmagasabb ormán.
Mellettem csap le a villám,
egy fára,
s ropogva ég el minden ága.

Odvából, rekedt,
riadt bagoly kiáltja:

-Ne! Ne égess el!
Ó, viharnak gyilkos fullánkja.-

De a fa elég,
csonkját eloltja az eső,
a hamut elfújja a szél,
s telik tovább az éj.

Lassan kúszik
múzsám az égre,
s én
az égi tűzben égve,
sötét árnyaktól
rettegve s félve,
kiáltom szélbe:

-Ragyogj! Ragyogj!
Ó, élet s igazság fénye!
Ó, Nap! Ó, Nap, élj!-

Míg vissza gondolok néhány emlékre,
/ de csak is a szépre /
eltűnik az elöttem lebegő halál képe.

De amint,
ráeszmélek újra a jelenre,
Ismét,
ő jut az eszembe.
Felállok és kilépek
egész a peremre.
Lenézek a mélybe.

Nem gondolok már
se rosszra se szépre,
nem hallgatok
többé
a józan észre.

Csak bambán meredek
a földre, a fákra,
a sziklákra,
A mélyben lévő világra.
Ó…- ó…, élj!

s itt, ég és föld között…
lelkem, hozzád költözött…