Mint füstbe ment terv, szétfoszlik a hold az égen,
betonon hever testem mesterséges fényben.
A megfakult világban egy elvesztett lábnyom,
csupán egy kukák mögött hajtogatott álom.

De mit bánom én?! Hisz voltam valaha kedves,
majd lettem barát is és megértő szerelmes,
előbb csak a vádló, aztán magam is tettes,
s most én vagyok a vadász, a magányos vesztes.

Voltam angyal, s most talán démonná is leszek,
a zsarnokságra majd bűneimmel felelek.
Lehetek-e újra jó, aki ha kell bátor?

A csitító szent, nem lázító gladiátor.
Mi voltam, az leszek, míg vagyok, már nincs nevem,
s ne is legyen többé, kérlek…, kérlek Istenem…

rímbe szedve életem tánca
ütem tálcán prezentálva
megszáradt értelem darab
mint szerteszét dobált halak
kopott fehér falak
porladó törmelék
törött lakk alak
lábam alatt szék
bennem az emlék
morzsái feketék
pusztító adag
rojtos kínfonalak
elveszített szálak
karomon megannyi lánc
arcokon szemernyi ránc
megkopott a zománc
a megmaradt ezrelék
csak a törmelék
hét-pecsétes záradék
a fél százalék
erős kötelék
rostja a szépség
világot váltanék
ha halott nem lennék

Amikor azt mondom, hogy:
ez itt, minden kincsem.
Azt hiszed szegény vagyok,
hiszen semmim sincsen.

Azt mondom, hogy: De hisz, a Szavak…
- Ugyan kérlek, ezek Csak szavak,
s ha ezt nem látod, te vagy a vak!
Hisz, neked már, semmid sem maradt…

Persze volt, nem is egy olyan, amin…
De rianás szaladt végig álmaid habjain,
s hiába a szépen szőtt baldachin,
neked nincsen…, nincsen semmid, se itt, se odakinn´…

Persze volt, hogy nem sújtott még átok,
de boldogságod fenyvesében lobbant zsarátnok…
s most csak magadban vetsz arról számot,
hogy hová tűnhettek el a mennyei karátok… -

Nem tudod, mik ezek a Szavak…
Szavak, amik még bennem vannak,
s majd, ha már látod nem leszel vak,
az emlékek még megmaradtak!

S amikor azt kérded, hogy:
ez Minden, a Kincsem?
Azt hiszem gazdag vagyok,
pedig semmim sincsen.

Füst marta torkom alkoholba nem áztatom,
már csak üvegen át merengek a párlaton,
s robbanni készül, hosszan elfojtott bánatom.
Bár épp, hogy csak megállok ingatag lábamon,

bent mégis felizzó harag, lüktető erek,
ordító kín; mikbe a szívem beleremeg,
s én vérben forgó szemeket vetek. - Kik ezek?!
Uram, ha erőt adsz, ma tán gyilkossá leszek! -

Úgy zúgolódik a világmindenség bennem,
hogy lüktet, s zihál belé, minden belsőszervem,
s ha valaha volt is, ma már Semmi a kedvem.

Levetem hát, e régtől hordott, kopott testet,
s a halovány égre kormos lelket lehelek,
ami, majd a fényben, újra szabadon lebeg.