Úgy írok, mint aki tud írni.
Úgy alkotok rímet, mint egykoron Ady.
Papírra tollal és tintával.
(Szólok, mielőtt megdobnál kovásztalan téglával.)

Ugyan az a közöny és természetesség,
mint mikor nyáron megjönnek a fecskék,
s ugyan az a megfáradt undor,
amivel Radnóti ír egy hírlapíróról.

Mert mikor a szám kritikát formál
az olyan, mint aki vizet iszik, s mégis bort prédikál.
Ez egyfajta halotti lepel,
ami a bánat elől rejt el.

Mert olyan fájó érzés tör rám apró darabokban,
hogy a szív megáll belé, s többé nem dobban.
Ahogy e tudás egyszerre teherré válik,
mint mikor az oxigén nem jut a szívtől a szájig.

Így lesz minden egyre komolyabb,
s hiába vagy erős, ha mégsem leled önmagad.
Te hazádnak édes, és mégis árva szülötte,
mint az, aki anno a szerződést vérével kötötte.
Mert úgy nyomnak el, mintha csak egy szolga volnál,
azok akikké lehettél volna, de mégis ember maradtál!

Én ezért élek úgy, mint aki tud élni,
s nem fogok senkiktől eztán sem félni!
És ha itt az idő, úgy fogok majd emelt fővel elhaladni,
mint az, akinek már nincs miért itt maradni.

Pedig, úgy kell a szép, mint haldoklónak a világ!
És az öröm is kell, mint betonnak a virág!
Mert most úgy érzem, mintha mindig éreztem volna.
Úgy, mintha a leszakadt hinta ismét mozogna!

Mert úgy látom, mintha még mindig itt lenne,
s látom, mintha újra meg újra szétesne!
És csak üvöltök, mint a fába szorult féreg,
mint a kutya ha hold alá téved!

Aztán élek tovább, mint tengeri hal az édesvízbe',
de kellek ide, mint csipetnyi só a tejbegrízbe.
Hisz, e hasonlatok is olyan jók, mint a...
(De itt a vége, mert nincs több tinta.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.