Talán túl sokáig bújtunk meg
árva magokként a föld alatt.
De tán azóta sem rengett úgy,
mint mikor minket hívott életre a nap.

Elfogadtalak bogaraiddal
és a társad lettem egy életre.
Te elfogadtál bogaraimmal
s életedet mellettem éled le.

Azóta együtt szegezzük töviseink,
ha veszélyekről suttog az éj
és szirmaink egyekként bontjuk,
mikor végre elvonul a tél.


Jégeső hull reánk olykor,
míg máskor negédes harmat.
S a valóság gyakran sokkol,
de a mi gyökereink már mélyre nyúlnak.

Minden zöld, de a mi színünk mégis más.
Öröm s bánat itatta levelekkel
-Mit nem érthet más, csak az igazi társ.
valódi arcunk már nem rejthetjük el.

Görbetükröt tartva így mások szemének,
amikor feltámad a szél.
Elfeledve a szemérmet
mézédes ajkunk összeér.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.