Messzelátó ponton, fent a csúcson,
még büszkén, de fájva áll a lélek.
S kopott testén a megkövült szobron
a megtört emlékek és remények.

/Olyan szánalmas…, mégis rendreutasító
tekintetében lappang valami vészjósló.
Még csak sejti netán, vagy esetleg már tudja,
milyen erőt rejt a tudás vizének kútja?

Hiszen talán ő az, aki ivott már belőle!
Vagy tán elmenekült a kísértés ő előle?
S csak büntetés, hogy állja a természet próbáit.
Vagy a kitartásnak szobrot önszántából állít?/

Kezeiben az olajág, s a fénylő pallost,
-mivel örök békét hirdet és irgalmat oszt,-
emeli feje fölé intvén a Dunára,
így emlékeztetvén minket a Szabadságra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.