csak ül, s bambán mered tükörképére,
könnycseppek hullnak lángoló szívébe.
serceg a tűz és mikor a sós víz hozzáér,
a párától ködös elmében lüktet a vér.

szomorú a bohóc, torkát szorítja a fájdalom,
s minden mit érez; már csupán a szánalom.
bujkál még benne ott mélyen; az öntudat
zsigereiben dobol ugyan, de nem lát kiutat.

a megfáradt testén, csak az elkenődött festék,
talán az egyetlen mi óvja, hogy szét ne essék.
és nem vicces többé, ezt már ő is tudja,
csak nevetséges, azért nevetnek rajta.

nem hangzik már fel a: - van másik! nem mondja,
nem vesz elő egy új reményt, hogy folytassa.
nem versel és nem mond se szépet, se vicceset,
nincsenek már szavai, nincs bennük üzenet.

a kopott kalapját üdvözlőn, még meg emeli,
de sem mosolyt, sem nevetést nem adnak már neki.
ő azért meghajol, mélységes tisztelettel,
azért, hogy lássák, vele együtt mi veszett el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.