Vidáman várok a szóra,
s eljön ma végre az óra,
Nem vágyom, csak ezt az egyet,
csak is a jobbat a szebbet.

Keményen csillan a fény
életet kaptam, az enyém.
Testem egy edzett edény,
kitölti lelkem a remény.

Nincs ami innen elkerget,
őrzöm a megmaradt rendet.
Véget ér lassan a strófa,
így válik álmom valóra.

Életem zenéje őszbe vegyül már,
Hirtelen tör rám e hófehér sugallat,
De hiába várom, ő is csak vár,
A néma erdő szeret, nem zavargat.

Pihennek a fák s ezer madár,
Én nem bántom őt se a sok varjat,
A hollót meg főleg, hisz ő is madár,
De ő nem hiszi ezt és letör egy gallyat,
Máris elröppen, tovaszáll.

Mint zavart szemedből a kecses sugallat,
Mint szikár virágszál mi magába zár,
A zavart pillantás kérlelve faggat,
De hiába mert válaszra nem talál.

Nem szól számból értelmes mondat,
A betűk csak fogynak szám hiába jár,
S elfogy a rím is ami újat hozhat,
Még van belőle, de már előre fáj.

Egy
- Ma nem megy.
Kettő
- Tegnap az eső.
Három
- A holnapot várom.

Négy
- Itt egy légy.
Öt
- Megdöglött.
Hat
- Maradhat.

Hét
- Várom a végét.
Nyolc
- Leharcolt.
Kilenc
- Este mi lesz?

Tíz
- Ne hisztizz!
Tízen egy*
- Hmm, elmegy.
Éjfél
- Na lépjél.

mint rándult húsomon
a hántott rúzsnyomok
kiégtél már te is
bennem ugyanúgy mint
zsenge fából metszett
testem csak füst-oszlop
gyötörte váram hol
átjár a vágy-áram
s talán felvillanyoz
míg a fény motoz de
ami valaha Volt
az ma már a Nincsen
szárnyam sincs csak csupasz
vállam és hernyóvá
váltam pedig nemrég
még szálltam de most már
csak egyre zuhanok
mint bukott angyalok
szemem már nem ragyog
az árnyék én vagyok…