Zöld lombú óriások
alá, fektetem lelkem,
árnyékom mellé
aléltan fekszem.

Életem boldogság
burokba volt zárva,
de mint mindennek,
megvolt az ára.

Nem jöhet a jó
büntetlenül,
sivár testem ágán,
most tücsök hegedül.

Mert eljött a kor,
amely áthúz
más világra,
hol hervadt
virágcsokor vár,
csak nekem szánva.

A maró éhség
magát rám vetette.
Éhezik a lelkem,
éhezik szerelemre.

Kínoz még,
az állati ösztön,
langyos véremben
fürdöm.

Vizsgálom
csordulását,
tapintom a testet.
Átélem a tisztaságot
s megéltem a szennyet.

Illanó vágyak
tüzes illatát,
még érzem.
Szűretlen szűkület
megfesti szívem.

S halkan lépdel
egy szárnyatlan
madár.
ő sem repülhet,
de legalább
a földön jár.

Én meg
csak, kiestem
a fészekből
lehet
túl korán.

De a földet
sem látom
közelebbről.
Pedig
ha látnám…

Most
mulasztaná
a napsugár,
szememből
az álmot,
de ahol ő jár,
ott én nem járok.

Utam, mely átkom
alatt nyúlik el,
másfelé visz
mint ahol az égi jel.
A ködöt mint takarót
leveszem magamról,
mint gyászlepelről,
kelek fel árnyékomról.
Majd a hajnal hűvös,
néma csókja,
éget foltot barázdált
homlokomra.

Csendes s nyugodt,
mégsem békés a táj.
Nincs parancs sem kérdés,
nekem mégis valami fáj.
Egy megmaradt
emlék darabjai,
szerte szét.
Életmentő
morzsák, csak
már feketék.

Az-az érzés
mi ő hozzá
kötött,
már nincs,
elszökött.

Mint csizmát
veszem ismét
lábamra a földet,
szívemben a szeretet
csak egy rejtett bűntett.
Pedig tarisznyámban
lapul a titkok titka,
utánam mint a leveleket,
a szél hordozza.

Csak megyek.

Minden nap
ugyanaz, bár
másnak látszik.
Szememmel,
gonoszan csak
a délibáb játszik.

Tudom, mi,
mikor, hol
s meddig,
mert megéltem
mindent
mit lehetett itt.

S talán egyszer
megérem,
meglelem.
A helyet, hol
hét szilvafám
nekem terem.

És akkor,
ízlelgetve
a mennyi
mannát,
majd levetem
a poros,
kopott csizmát.
s megvetem
ágyamnak
lelkem fátylát.

A zöldellő
fűszálakban
majd életem
serken,
élek majd újra,
de már
csak képzeletben.

Tollam,
rongyos életem
egyetlen vagyonát,
leteszem
s megalvasztom
vérem,
a tintát.

Álmaim,
mint kis virágokat
emlékül itt hagyom
s csillagokkal
megfáradt testem
betakarom.

Elnyújtózom,
nem félek
s egy utolsót sóhajtok.
Takaróm elér
míg a szem ellát
s jönnek az angyalok…

Halkuló sóhajként
vádlón cseng a - Miért?
De nincs válasz,
hozta az élet!

Már feledném
mi fájt valakiért
s új érzéseknek
adnék új szívet.

Mint tóparti házba
a boldog család,
belém költözzék
a béke.

Mint tiszta szélben
hajlik a nád,
a kis tó tükrére…

Kit jó sors vendégel meg szeretettel
asztalához ültet s pohárt koccintva
szépen intézett szavakkal méltatja
élnie végre szabad emelt fejjel

s nem szabadna szakadva-szakadatlan
ama parttalan parton port kavarva
szaladni. Hanem maradni holnapban
bízva keresve a tegnapot. Adva

egy szebb célt a jövőnek és tartalmat
a múltnak s így a jelen visszanézhet
egy tisztább életre adva alkalmat

míg cseppekben a víz s szemekben a por
terül a sors véka alá rejti a
tüzet penderül s arca immár´ komor.