… hópáncélt öltött már az ősz,
földünket cipelő teknős,
tükrén jégbalettet lejtett
a napfény, mit nem felejtek
soha, s mit már akkor tudtam,
mikor ott álltunk és ittam
szavaid, mint a forralt bort,
majd szád a számra csókkal forrt…

… míg száj a szájra bort csókolt,
és szív a szívhez bókkal szólt
s mi, csüngve egymás ajkain,
szerelemmel szőtt álmaink
egymás köré font karokkal
álmodva, dacoltunk faggyal,
szélviharral, s a fény megszűnt,
kűrjét befejezve eltűnt…

apró cseppekben telt az idő
langyos foltokban a múlt száradt
elkésett vágy állt a peronon

mígnem lángot vetett egy tűzkő
majd ameddig egymásra bágyadt
ég s föld e két távoli rokon

hirtelen támadt a semmi s bő
szél fújta el számtól a szádat
s én nedves homlokkal álmodom

ma is kapkod s zihál a tüdőm
ha gondolat bont álomszárnyat
tán megöl az emlék nem tudom

hull tüzei fénye gyöngyözőn
szívembe markol a káprázat
s távol kattog már de még hallom

léptem serceg sok kis apró kő-
testem már csak rájuk vet árnyat
a szép marad többit eldobom

apró cseppekben hull az eső
s fentről eltűnt a csillag század
tán pirkad még hajnal-arcomon

miért? hamuszürke lepel az ég
arcomon érzem hűs leheletét
sokezernyi foszló testű felleg
felettem mennytelen poklot sejtet

a távolság keresi otthonát
az üldözött s ha szemen zokog át
a lélek hát szeresd s adj nyugalmat
mint én teszem amíg erőm marad

és e lét jobbat tartogat s akár
ha csak egy percig is nem fáj nem kár
értem hisz bűneim magam kértem

mert senkitől nem féltem sohasem
magamért mindig csak is másokért
s nem ellen kellett itt lennem; ezért

Ó, hol s merre? Oly messze, a perc mely billogod,
a távolság, mint zavart kiscsikó felnyihog.
Árván vár, már csak ácsorog a tegnapi én.
Az ármány, mint nyár-árny csorog le falon a fény.

Deres szélbe hajtják lombjuk, az útszéli fák.
Hántott kérgük a ború, mint mókus szeli át.
A hajnal, mint foszló égszövet, a szív hasad,
mint esőt szivárvány tör, utat a holnap ad.

S ím, létünk mohaágyon, míg az örök törvény,
az elmúlás dalát játszó fösvény; őszörvény.
Mint diákfülbe a tanár, diktál s tollba mond,

amíg a lélek szárnyat, sátrat az álom bont.
S ring fűszálon, mint a víz, szemből a könny zokog.
Hisz én itt, te ott, s e sorokban a sors; halott…

nem…, egy ismeretlen hatalom
ez mi előtt most fejet hajtok
és immár Ő vezeti kezem
tán ez az utolsó alkalom
mikor még láthatom az arcod
én mégis kísértem végzetem
azzal hogy vétkezem meglehet
hogy ez már tényleg az őrület…

s Ő…, aki a szemembe hinti
alantasan viszkető porát
így én nem tudom sem elhinni
sem érezni ahogy odaát
még tiszta lelkembe meríti
az üresség ódon kupáját
hogy el akarja tőlem venni
életem s gyermekeim anyját
csak egyre messzebbre elűzi
amíg magamon hordom láncát...

hogy…, engem tép s nem véd az ösztön
tudatom hiába oroszlán
nem ébred s e romos bőrbörtön
fogja fájdalom sem hat már rám
kínom enyhíti a bourbon
és nincs se istenem se hazám
így ki ellenem áll az öljön
vagy hallgasson el mindörökre
milliónyi beszáradt könnyön
bánattól őrjöngve s őrlődve...

talán…, mégis igazad lehet
valóban maga az őrület
ez már és én tényleg vétkezem
míg eljön egy remek alkalom
s szerelmet vagy barátot kínál
ki majd vezeti kulcsolt kezem
talán már én is azt akarom
s tán megyek is ha hallom hív már...