Omlós,
puha a sajt,
fent,
tékozló hold fénye ragyog.
Én szívből írnék,
de csak maszatolok.
Vidám pille láng lobog,
de hervad a gyertyafény,
belül a kicsi, a gyermek zokog,
az utolsó erény.

A ború szorgos pókja
emel légvárat,
elmém behálózza,
de nem fedi a vágyat.
Asztalra borult asztali bor.
Tükrében,
szám halvány mosolyra húzom,
pedig tudom,
mi van kezében…

Csak ülök
lelkem tavának csendes fenekén,
s töprengek egy újabb mesén.
Mi nem is mese már,
sokkal inkább dráma,
de leírva
inkább hasonlít paródiára.

Ahogy színmű lesz,
a sok műszínből mit láttam.
Festett képet rajzoltam
valószíntartományban.
De miért is írnék tragédiát
hisz ismeritek életem,
s ha értitek a komédiát
tudjátok mi fáj nekem…

Szűköl
a tudat.
Féktelen
száguldó
agyszerelvény
nyüvi
az
alagutat,
s tör utat
a
születés
felé;

milliónyi
gondolat;
ki jegyet vált,
ki lógni próbál,
de idővel
mid
kijut
talán.
De nem ma.
Ma csak olcsó közhelyek
mennek,
nemesnek, szerelmesnek
hely, így már nem marad.

A bogarak riadtan megmerednek,
s magzatpózba rándul tükrük
hirtelen. Amikor néma szememben
megtorpan karmazsin fényük
végtelen tánca, hol nyomtalan az ész.
S hiába tudja az élet,
az érvet, nem győzhet. Mert sorsa kérész,
s mert egy napon lett bevégzett,
a kapott kopott vég, és a friss kezdet.
De rejt még izmot s életet,
a már bénuló mellkas zárt rendszere,
s vontatottan dobog. Holott
hangja a fülekbe úgy égett bele,
mint az a távoli kis szó.
A végső számadásra felszólító.
S már csak ő maradt mellettem,
mert nincs más ki parancsom szegné szebben.
Kinek lelke örök tavasz,
s ki velem is marad. Hiába ravasz,
a rám új testet szabó tél,
engem ő akkor is végig elkísér…

márvány…, falak és visszhangzó
hangtalanság, csak zuhogó
eső tépi fel az arcom
halott színét nem mutatom
rejtenem kell, mert a titok
az, ami az igazi ok
eltűri homálybilincsét
míg a zaklatott reményét

majd mind elveszíti, s e cseppnyi
vágy egy saját kis percet teremt
magának, mert még akar élni
csak egy keveset is ha lehet

és telik a pohár miként
a gyöngyszemek így apránként
az üvegen leszaladnak
és a feladott tegnapnak
alant átadott üzenet
látva lehajtott fejeket
nem jelenti boldogságom
de már talán csak azt bánom

ha…, a tomboló dögvész képét
festi meg s húsom leheletét
csak azt, de ha marad, mi voltam
megőrzi, egy szó vagy egy dallam

egy kis szomorú szemű vad
madár mit lélektelen hagy
a halál röptében érte
én majd zúgó szélőrvénybe
temetem azt a szép hatot
azt mi nekem megadatott
s a hét-végén már meglehet
én is mellettük pihenek…

Hé, te!

Igen te,
aki e soraim olvasod.
Mire gondolsz?
Mit érzel?
Miben hiszel?
Akarod tudni?

Eltűnődsz olykor,
azon, hogy MIÉRT?

Érdekel egyáltalán,
az igazi ok,
mely e sorokat papírra szülte?
Kíváncsivá válsz az emlékeim látva?
S a nyitott kérdések után,
te is válaszra vársz talán?

Vagy csak az önös érdek,
az ami hajt?
Hogy magadhoz véve,
életem egy részét,
általa gazdagodj?

Mi késztet rá?
A vágy,
hogy átéld bennük újra,
örömöd s bűneid?
Vagy, hogy önnön kínjaidon,
enyhíthess általuk?

Vágysz arra a cinkosságra,
ami e pár sorral,
minket összeköt?
Akarod eme törékeny varázst,
ami a szalmalánggal
talán végleg elszökik?

Tudod e hogy mily kegy,
ez a kulcs,
mivel elmém rejtett zugait járhatod?
Gondolsz e néha arra,
hogy mi az-az ok,
amiért e titkokat én neked adom?

Hiszel benne,
hogy a szó hatalma
nem csak teremt,
de erőt is ad?
S ha te is megosztod
másokkal szentélyedet,
akkor általad én is,
szabad leszek?

(Koldus, de szabad…)

Egyfajta szimbiózis ez,
ami által,
az író az olvasóval együtt él.
Ahogy a gondolatra,
gondolat ébred,
majd te is megérted,
ha az enyém a célhoz ér.

Hé, te!

Igen te,
aki, ezt olvasod.
Ha te nem is érted,
azt amiről most szó van.
De én tudom,
a lelked mélyén már,
nyomot hagyott.