ej, túl késő már!?
kattog kerekek
örökös tánca.
csendben figyelek
szívem verése
egyre nehezebb.
billentyűi lassulnak
ütemük kevesebb,
ah…, kitart amíg még kell
az ereim lánca?!
múlt; nap-nap után,
vajon lesz még holnapután?
vagy már csak koporsóm felett
hajt majd fejet
a zúgó szél?
talán; meglehet…

-mint ahogy én, a valaha volt szebb napokat.
el? úgy mintha nekem őriznéd magzatodat?
s emlékszel-e majd, azon a távoli órán
mikor nem lesz már más ki ismeri krónikám?

gyújtasz-e néha egy halovány kis pilácsot?
lelkembe idézni újra a kihunyt lángot.
s gondolsz-e olykor néhány szót ama pillanat szőttesébe?
-hogy melegítse csupasz testem a kietlen messzeségbe.

s mond, elsiratsz-e mint ahogy az anyám tenné?
el? úgy mint ahogyan a szerelem szeretné?
s elfeledsz-e, ha testem már földé lett, sárnak
vagy a hamvaim szél szórta ködökké váltak?

… ha majdan, a hajdan még tiszta gondolat
magára ölti a lustaság szutykos köntösét,
és a megmaradt értelem kecses táncát
őrült pogót rázva zúzza szét.

s szétperegnek soha volt gyöngysorok,
mint riadva felbolydult molyrajok,
de sajnos, mást már nem adhatok.
kopott s konok, elátkozott talizmán vagyok.

megkeseredtek számban az édes szavak,
úgy köpöm őket papírra mint a maró savat.
s a rongy lélek szívére szorítva abortált álmait
vágyva mit fél; szegi fejét s szárnyait…

… neked. Ki ezt elsőként olvasod. Igen neked,
mert amire ezt megkapod, én már nem leszek.
De amíg vagyok e pár sor összeköt veled
amiért gyűlölök, s szeretek; mást nem tehetek…


… halálos nyílvesszőkként feszülnek most a szemek,
a reszketeg szavak kötéltáncot lejtenek.
S mint a gyakorlott bábmester; kezében zsineg.
Játszik a harag, arcomon megfeszül az ideg…

… míg a bánat egyre terel
tudat alatti borútra,
és minduntalan csak tervel
a múltamon jót mulatva.
-és Tán már sosem ereszt el

alattomos bosszút forral,
de amíg tart a bortúra
és vigasztal a víg asztal
nem gondolok a borúmra
-csak felcsendül az új bordal…

… aztán majd felébredek a nap-pír sugarában,
így arccal fekve lent; kábán a térdig sárban.
Ahol már csak az eső; az egyetlen társam,
aki tán megveregeti még csendben a hátam…


… mert van, hogy a hűség egy elszáradt kóró csupán,
de langy nyári éjszakán bont még szirmot talán.
Hisz vonz a vágy; akár molylepkét a lámpafény,
pedig tudom a fényes világ sosem lesz enyém…