nem…, egy ismeretlen hatalom
ez mi előtt most fejet hajtok
és immár Ő vezeti kezem
tán ez az utolsó alkalom
mikor még láthatom az arcod
én mégis kísértem végzetem
azzal hogy vétkezem meglehet
hogy ez már tényleg az őrület…

s Ő…, aki a szemembe hinti
alantasan viszkető porát
így én nem tudom sem elhinni
sem érezni ahogy odaát
még tiszta lelkembe meríti
az üresség ódon kupáját
hogy el akarja tőlem venni
életem s gyermekeim anyját
csak egyre messzebbre elűzi
amíg magamon hordom láncát...

hogy…, engem tép s nem véd az ösztön
tudatom hiába oroszlán
nem ébred s e romos bőrbörtön
fogja fájdalom sem hat már rám
kínom enyhíti a bourbon
és nincs se istenem se hazám
így ki ellenem áll az öljön
vagy hallgasson el mindörökre
milliónyi beszáradt könnyön
bánattól őrjöngve s őrlődve...

talán…, mégis igazad lehet
valóban maga az őrület
ez már és én tényleg vétkezem
míg eljön egy remek alkalom
s szerelmet vagy barátot kínál
ki majd vezeti kulcsolt kezem
talán már én is azt akarom
s tán megyek is ha hallom hív már...

Te és Én ahogy a nap és a hold
az égen egy nappal és egy éjjel
arcukkal egyazon tengert festve meg
nemzve seregnyi ragyogó gyermeket

miként táncol a fény és az árnyék
közös nászuk csupán egy pillanat
rejti testüket a bűnös világtól
az álommámor egy végtelen fátyol

lebeg és miként kitárt szél szárnyán
a lélek terül ég-kék lég-ágyán
felhők hátán szirmot bont a szivárvány-

test de sóbálvány lesz a szív mert ármány
köröz héjaként e szent csend felett
hisz' talán rabolni jött meglehet

…, és egyre csak eszi a rozsda a zöldet
a nyár kopott aranyfoltokban terül el
puha levélszőnyeg borít rideg földet
s az avar illatában már tél énekel…

Tudom van, hogy menni űz az ész
míg a lélek csak zúg és szakad.
Barátom, ha már te is elmész,
mondd, ki lesz az, aki itt marad?

Ki őrzi meg gyönyörű nyelvünk
s ki ejti páratlan szavaink?
Lesz ki meséli dicső múltunk
és emlékezi majd fiaink?

Mit mondunk majd odaát Márainak?
-Igen, a gyöngy s a szív, mind elporladtak
szépen csendben, ott a szájpadlat alatt?!
Hogy egyezer év pusztán egy pillanat?!

És ha Radnóti kérdezi mivé lett e táj,
ki mutatja meg, hol lakott Vörösmarty Mihály?
S mi termőföld volt, maholnap tán már laktanya
és csak a kihalt, kutyátlan gyárak udvara.

Ennyi lett volna hát egy büszke nemzet,
poros könyvekben, kopott kis lábjegyzet?!
Sok száz tettünk mind ily´ jelentéktelen,
emlékük porlad pár postabélyegen?!

Hát így állunk, immár mi is hitetlenül.
Így! Ki merre lát -Innen el! - mind menekül.
Házat és pénzt adhat majd, máshol más világ,
de az otthon nyugalmát sosem pótolják.

De legyen hát, nem bánom menj s ha kell feledj is el,
engem és őket, kik velem együtt itt maradnak.
De szívedben ott marad akkor is az örök jel,
s bárhová sodor az élet, maradj meg Magyarnak!

…, és ősz cakkozta zöld lombok, levelek
hajlanak s lengnek a szélben,
hófödte hegyekből ébredő szelek
fújnak e gyászoló éjen…

míg a kéz még írna
tova űzve sorsát
vezetvén a tollat

addig az agy béna
így nem ölthet formát
a szó s a gondolat

talmi vágy és léha
céda a pallosát
elejtő vén mondat

így csak törött séma
bukott remény hangján
nyög fel a pillanat

kezet fon az ima
odázni halálát
könyörögvén jobbat

míg már alig bírja
a kínt szegett szárnyán
a jövő sivár nap

egyre csak zokogva
elveszett leányát
keresvén nyugalmat

vár bár ihlet csókja
nem óvja világát
már s így nem ad vigaszt

Omlós,
puha a sajt,
fent,
tékozló hold fénye ragyog.
Én szívből írnék,
de csak maszatolok.
Vidám pille láng lobog,
de hervad a gyertyafény,
belül a kicsi, a gyermek zokog,
az utolsó erény.

A ború szorgos pókja
emel légvárat,
elmém behálózza,
de nem fedi a vágyat.
Asztalra borult asztali bor.
Tükrében,
szám halvány mosolyra húzom,
pedig tudom,
mi van kezében…

Csak ülök
lelkem tavának csendes fenekén,
s töprengek egy újabb mesén.
Mi nem is mese már,
sokkal inkább dráma,
de leírva
inkább hasonlít paródiára.

Ahogy színmű lesz,
a sok műszínből mit láttam.
Festett képet rajzoltam
valószíntartományban.
De miért is írnék tragédiát
hisz ismeritek életem,
s ha értitek a komédiát
tudjátok mi fáj nekem…