… sem első
sem utolsó
nem leszek

egy bölcső
s két koporsó
elveszett…

… és, rég nem játék
a szerelem
kétélű fegyver

hol egy sebző
s egy sebzett;
egyik sem nyer…

… míg, csak két kőszívet
verdes egymásnak
s össze a tenger
ami elkopik majd
s törik, de szikrát
többé sosem ver…

… egy önző
álom ez
így csupán

és őrlődőn
billeg létünk
libikókán…

… s a szirmok
csak hullnak
hogy lehet
nem lehet
a világ
felemel
vagy tán csak
eltemet…

… el, sem eső
sem por s hó
nem feledtet

rejt a menny s kő
bor s hordó
el nem enged…

… hópáncélt öltött már az ősz,
földünket cipelő teknős,
tükrén jégbalettet lejtett
a napfény, mit nem felejtek
soha, s mit már akkor tudtam,
mikor ott álltunk és ittam
szavaid, mint a forralt bort,
majd szád a számra csókkal forrt…

… míg száj a szájra bort csókolt,
és szív a szívhez bókkal szólt
s mi, csüngve egymás ajkain,
szerelemmel szőtt álmaink
egymás köré font karokkal
álmodva, dacoltunk faggyal,
szélviharral, s a fény megszűnt,
kűrjét befejezve eltűnt…

apró cseppekben telt az idő
langyos foltokban a múlt száradt
elkésett vágy állt a peronon

mígnem lángot vetett egy tűzkő
majd ameddig egymásra bágyadt
ég s föld e két távoli rokon

hirtelen támadt a semmi s bő
szél fújta el számtól a szádat
s én nedves homlokkal álmodom

ma is kapkod s zihál a tüdőm
ha gondolat bont álomszárnyat
tán megöl az emlék nem tudom

hull tüzei fénye gyöngyözőn
szívembe markol a káprázat
s távol kattog már de még hallom

léptem serceg sok kis apró kő-
testem már csak rájuk vet árnyat
a szép marad többit eldobom

apró cseppekben hull az eső
s fentről eltűnt a csillag század
tán pirkad még hajnal-arcomon

miért? hamuszürke lepel az ég
arcomon érzem hűs leheletét
sokezernyi foszló testű felleg
felettem mennytelen poklot sejtet

a távolság keresi otthonát
az üldözött s ha szemen zokog át
a lélek hát szeresd s adj nyugalmat
mint én teszem amíg erőm marad

és e lét jobbat tartogat s akár
ha csak egy percig is nem fáj nem kár
értem hisz bűneim magam kértem

mert senkitől nem féltem sohasem
magamért mindig csak is másokért
s nem ellen kellett itt lennem; ezért

Ó, hol s merre? Oly messze, a perc mely billogod,
a távolság, mint zavart kiscsikó felnyihog.
Árván vár, már csak ácsorog a tegnapi én.
Az ármány, mint nyár-árny csorog le falon a fény.

Deres szélbe hajtják lombjuk, az útszéli fák.
Hántott kérgük a ború, mint mókus szeli át.
A hajnal, mint foszló égszövet, a szív hasad,
mint esőt szivárvány tör, utat a holnap ad.

S ím, létünk mohaágyon, míg az örök törvény,
az elmúlás dalát játszó fösvény; őszörvény.
Mint diákfülbe a tanár, diktál s tollba mond,

amíg a lélek szárnyat, sátrat az álom bont.
S ring fűszálon, mint a víz, szemből a könny zokog.
Hisz én itt, te ott, s e sorokban a sors; halott…