Leszek a számláló, csak az kell, hogy megnevezz,
mert törött sorsunk eggyé, majd ekképpen válik.
S immár egészként kísérve egymást halálig,
amíg én tiéd leszek, te majd engem szeretsz.

És magunkat ettől szerencsésnek érezve,
mi együtt, egy páratlan páros; mint egy prímszám.
Kívülről oszthatatlanul s örökké prímán;
megszentségteleníthetetlenül létezve.

s ha ezt elhagyni már egyikünk sem akarja
mindenben elérve a közös nevezőre,
mert az érdekeinket kell szem előtt tartva

eljönnie a napnak, mikor szívünk vágya,
testünk s lelkük legkisebb közös többszöröse,
szemét, anyjára nyitva ragyog a világra.

Úgy írnék még egy dalt a szerelemről,
de nem vagyok más, csupán éjjeli őr.
Már vágyak múzeumában járok
és csak antik kincsekre vigyázok.

Úgy írnék még egy dalt a szerelemről,
mint születik ábrándkép a színekből,
hogy a pillantással festett álmok
előtt, elmerengve miként állok.

Úgy írnék még egy dalt a szerelemről,
egy utolsó mesét mi tán felőröl.
Vagy egycsapásra ifjúvá válok,
s visszatérnek a múlt ideálok.

Úgy írnék még egy dalt a szerelemről,
van, hogy hagyni kell s kezdeni előröl,
hogy a lelkünkbe fúrt torz szilánkok,
vethessenek bennünk újabb lángot.

Úgy írnék még egy dalt a szerelemről,
csak még egyet, mi könnyet csal szemedből,
hogy érezd nincs már más ´mire vágyok´;
immár örökké csak veled szállok…

Tél pora hull
arcomba szitál
pendül a húr
zeng a vén szitár

nem szabadul
szív dala dúl
csendes láthatár
fehér ködszakáll

fenyőn és tobozán
nappalom éjszakám
könnyek mosta partján

… szemem ablaküvegén
ezernyi madárlábnyom
jeges szelek peremén
magamba bújva fázom…

fagy zenél kobozán
de már csendes a szám
félek édesanyám.

Széljárta lelkem; rojtos szvetter.
Aj, tudj´ Isten, hol ér a szilveszter!?
Ráncos testtel nyög fel alattam eme föld,
Uram! Kószádnak Utad csillaggal jelöld.

Napmarta kalapom a szélnek emelem,
céltalan út visz által eme életen.
Cipőmbe gyűlt már hosszú mérföldek sora,
s a kövek súlya lábam egyre csak húzza.

Zsebemben gyűrött papír darab,
rajta kopott grafit vonalak.
Felrótt örök kérdések ama nagykönyv lapjain,
álom ragyog e romos test felett mint baldachin.

Egy elképzelt lét, le nem vetett kopott lánc,
mint beteges, ragaszkodó, romlott románc.
Mert itt, hol nincsen sem dal, sem zene, sem tánc
rímtelen életem egy csúf kis asszonánc.

Széttárt szívem; vén Rottweiler.
Aj, tudj´ Isten, hol ér a szilveszter!?
Morcos kedvel önt nyakon ama magas ég,
Uram! Ha lenne cél -látod lelkem; futnék…

Megjegyzés: Ajánlom barátilag Nyilasnak és Askfornak az ihletért…