Először egy pici,
s jelentéktelen folt csupán,
s mikor az alma elrohad,
mi csak nézünk bután.


Hagyjatok ti álszentek
hagyjatok most magamra
hadd írjak száz meg száz
közhelyt e keserves lapra

engedjetek végre
békében megbolondulnom
eresszetek legalább
most, tisztességgel halnom

menjetek és
vissza se nézzetek
akkor se, ha
üvöltve szenvedek

csak békét hagyjatok
itt, hol éles szó
s hízelkedés
mit sem ér már

távozzatok
legyen nyugtom
míg a magas ég
ítéletet mond rám

ti hazugok, s árulók,
hagyjatok engem
elégvolt, legyen vége,
győztetek; rendben…

apró csengettyű, szól mélyben s magasban.
Csilingelő dallamán jő az álom,
s a varázs lélekvászon, puha paplan.
Szeretet szitál fehér angyalszárnyon,
friss kalács és fenyő illata lebeg,
nevetés fogadja a ma betérőt,
átadja nyugalmát a pír, s a meleg.
Csillag-szempárok lesik a mesélőt,
a kicsi is, ki nemrég ébredhetett,
csak ámul, a szeme se rebben, figyel.
Az ablakra kis jégvirág született,
szirmot bont majd, s ragyog mint az égi jel.
    Oly gyámoltalan. Kérlek szeresd, ne szánd,
    s buzogj benne tovább - ó, kis pille láng!

egyre…, egyre nehezebb, ahogy fogynak a szavak,
kifújt lélegzettel együtt vész el a gondolat.
S a bennem még megmaradt értelemnek,
már csak aszott morzsái penészednek.

egyre…, egyre nehezebb, ahogy fogynak a szavak,
nincs semmi új, csak avítt közhelyek; a nap alatt.
Elcsalt szív dobogja bohém ritmusát,
amíg az elme vív vele rím tusát.

egyre…, egyre nehezebb, ahogy fogynak a szavak
pedig mondanék én jót, szépet és okosakat,
de hitem vesztettem, s így lehetetlen.
Vagyok s nincs; mit magamnak köszönhettem.

egyre…, egyre nehezebb, ahogy fogynak a szavak
én csak állok némán és semmibe vész a tudat,
hogy rejtem magamban az örök lelket.
Vaj´, miért lett ily´ korán csendre edzett?

Az anya őriz, s féltéssel nevel fel,
a barát bizalommal vár s jó kedvel,
a kedves tűr, bőséges szerelemmel,
s a gyermek ámul, neki példakép kell.

Lélekvásznat sző testembe a szeretet,
mikor már utaztam, s szenvedtem eleget,
majd esővel tisztítja meg a magas ég,
s vitorlám friss szelekkel szárítja a lég.

Az ég madarat ad és a folyó halat ád.
A föld magot sarjaszt, templomomhoz gerendát.
Fényét adja a nap, hogy nappal mindent lássak,
s ezüst színnel rajzol a hold, hűs éjszakákat.

Ez lenne hát kincseimnek sora.
Mindegyik egy igazi csoda,
de ha szívem, már nem kell senkinek;
az Isten hidege veszi meg…

Szeretem a szőlőt; leginkább hámozva.
Megjöttem már onnan; indulj te bárhova.
Idővel, kereszt kerül a zsarnokra is
és megdöglik a kutya, amelyik sántít.

A hamar munkád, csak nagyon ritkán lesz jó,
s hiába fújtatsz mint a kovácsfújtató.
Bajos lopni ott, hol a gazda is zsivány,
egyre több a szűzlány, pont mint Ádvent után.

Vadászni a kutyát, a szokás tanítja,
vanni csak annak van, aki meg nem issza.
Ebédre ördög hív, s vacsorára farkas,
ha nem tudsz hozzá, ne is szólj; inkább hallgass!

Van, akit vaknak néznek, pedig csak süket,
s vannak akik a hegyre hordanak követ.
Nincs rosszabb süket annál, mint aki nem akar hallani,
gyorsan elfogy az, mihez azért nyúlnak mert lehet nyúlni.

Van, hogy az otthon vaksi lehet, más házánál a szemes,
s van aki kér, de csak Vatikáni valutával fizet.
Papot, vakot, öregasszonyt ne szolgálj; nem hisz egyik se!
A döglött kutyának pedig, az árokban van a helye.

Két gonosz, vagy rossz közül, te mindég válaszd a kisebbet,
sok bárányt elvisz még a farkas, míg megássák a vermet.
A borjúból ökör lett, mire a falu végére ért,
a kibékült barátból lesz a legtitkosabb ellenség.

Amíg senki nem vádol meg, addig ne is mentsd magadat,
csak bolond hiszi, hogy erővel ő lehet az okosabb.
Más verejtékén hízik odafent a sok-sok uraság,
de összevetett vállal, erős lehet ám a sokaság!

Megjegyzés: Az ötletet és forrást Dr. Margalits Ede: Magyar közmondások
és közmondásszerű szólások függeléke adta.