üres falaim
hideg sóhaj rázza
míg kihunyt vágyaim
lángjait fázva
ismét élni álmodom

óvatos léptekkel
alantas fájdalom oson
míg maró szégyennel
az utolsó pofon
testem kíntalanná edzi

szabad s szalad az élet
de az esély szemernyi
s nincsenek jelzőfények
boldogságom keresni
immár hitem sem maradt

csak a hajnallá lett szív
mi egy kósza (k)éj alatt
mint bukott diadalív
hirtelen meghasadt
mert én nem felejthetek

Amit kell, mint eddig, ezután is megteszem!
Kezemben a sorsom, én hajtom a szekerem!
Kikoptatott utam vezet tűzön-vízen át,
csak a hitem reményem; nem várok már csodát!
***
Talán minden okkal történt így, ebben kell hinnem.
Ha kiderülne, hogy nem igaz borulna minden.
A legfájóbb dolgok már csak belülről marnak,
kívül nincs hát helye másnak csak a mosolynak.

-Sokan mozdultunk meg egyként, az ösztön szavára.
Ez belénk volt oltva, csak van aki ezt nem látta.
De meglepődni kár, mindenütt süketek s vakok
és rengeteg várt, félálomban lopta a napot.

Kiölték belőlük a terveket és tenni akarást.
Aki talán tehetett volna, így már az sem akar mást.
Csak csendben, kihúzni még egy pár évet,
és így, szép lassan öltek meg egy népet...

ej, túl késő már!?
kattog kerekek
örökös tánca.
csendben figyelek
szívem verése
egyre nehezebb.
billentyűi lassulnak
ütemük kevesebb,
ah…, kitart amíg még kell
az ereim lánca?!
múlt; nap-nap után,
vajon lesz még holnapután?
vagy már csak koporsóm felett
hajt majd fejet
a zúgó szél?
talán; meglehet…

-mint ahogy én, a valaha volt szebb napokat.
el? úgy mintha nekem őriznéd magzatodat?
s emlékszel-e majd, azon a távoli órán
mikor nem lesz már más ki ismeri krónikám?

gyújtasz-e néha egy halovány kis pilácsot?
lelkembe idézni újra a kihunyt lángot.
s gondolsz-e olykor néhány szót ama pillanat szőttesébe?
-hogy melegítse csupasz testem a kietlen messzeségbe.

s mond, elsiratsz-e mint ahogy az anyám tenné?
el? úgy mint ahogyan a szerelem szeretné?
s elfeledsz-e, ha testem már földé lett, sárnak
vagy a hamvaim szél szórta ködökké váltak?

… ha majdan, a hajdan még tiszta gondolat
magára ölti a lustaság szutykos köntösét,
és a megmaradt értelem kecses táncát
őrült pogót rázva zúzza szét.

s szétperegnek soha volt gyöngysorok,
mint riadva felbolydult molyrajok,
de sajnos, mást már nem adhatok.
kopott s konok, elátkozott talizmán vagyok.

megkeseredtek számban az édes szavak,
úgy köpöm őket papírra mint a maró savat.
s a rongy lélek szívére szorítva abortált álmait
vágyva mit fél; szegi fejét s szárnyait…