Miként látnokot
az éber álmok,
úgy vonzod lényemet
mint papír a lángot.
S többet nem is kívánok
te éghető szeretet.

De táncunk nem éri fel ésszel a képzelet,
mert csak lassú dobbanások közötti ész-lelet
ahogy összefonódva felemésztjük egymást.
Mégis én benned, s te bennem örök életet látsz.

Csupán percekig tarthat e valóság,
új formánk mégis maga a mohóság.
Majd elválunk, kihűl köröttünk a csend;
mikor életünk elhamvadt, s füstbe ment.

Csendben írom le a szavakat,
mert nincs bennem a régi akarat,
és bennük sincs már meg az erő.
Elvetélt ötlet; tudatom meddő.

Céltalan düh döngeti még a falakat,
de a lélek kopár, kifosztott kirakat.

Kiutat remél az elme, s a szív.
Ajtót mi mögött a jövőt sejti,
de csak a tátongó sötétség hív;
míg be nem szippant az örök semmi.

nem adja vissza senki
azon órákat
perceket
amelyeket
hasztalan áldoztam fel
az idő oltárán
hisz nem lehet
számba venni se tán

lepergő szemek helyett
csak sár és ingovány
ami minél inkább küzdök
annál hamarabb temet el
de talán
ha elemésztette már testemet
lelkem majd új otthonra lel
s nem emészti többé rettenet

hogy elillantak álmaim
s kopogó szememből
kikopott a fény
kopott bőröndök mélyén
pihen
majd
ráncok
sáncok s árkok sora
között
pereg tova

hogy lelkem mélye méla
bús
mint csontomon a nyúzott hús
míg dús
eső szaporán szitálva
vénasszonyok énekét
távolba citálja

hogy bennem cibálva
rejti a tudat igazi énjét
hiába
villantva pengéje fényét
így él
s ítél
csendhalálra

/Megsárgult falakon odahányt viták,
asztalon felejtett levél kópiák;
ziháló tüdőm levegőért kiállt!/

Íme, az utolsó zsoltár;
arról szól ami voltál.
Az utolsó perc,
az utolsó ölelés,
az utolsó csók
miben a bizalom oly kevés.

Az utolsó pillantás;
a legfájóbb csapás!
Szád ízét még érzem,
ez mézes mérgem.
S hiába forró érintésed;
szívemben fájó lüktetésed!

Én hagylak el, mégis nekem fáj jobban,
de mi egyszer megrepedt, úgyis szétrobban!
Ezzel a tollal ez az utolsó versed,
de te nem akartad, hogy írjak neked!

Ez az utolsó hangos dal
ami hozzád szól hangommal.
Az utolsó himnusz mi szerelmünk élteti,
az utolsó levél mi érzéseim fedi.
Az utolsó szó; mi jogán megérdemli,
hogy őszintén, szívből felelj neki!

/Bírálj csak, ha neked így jobb,
lökj, taszíts hát magadtól el.
Vagy szeress, hogy ha kell a több,
s őrizz, ha ez így megfelel./

Mások álmait álmodom, s elmélázva csodálom,
az enyémeket biztosan ellopták; nem találom.
Tudom; mások igazát zászlóként hiába viszem,
ha közben a magamé, csak poros romokon pihen.

Mások életében élek,
talán, mert nekem nem jutott.
Kit szerettem nem szeretett,
megcsalt, átvert vagy elhagyott.

Van, hogy rengeteg elvész, mégsem érzem azt, hogy kár.
De van, hogy csak egy, az ő hiánya mégis kínoz, s fáj.
Mások lelkét őrzöm, hiszen nekem az úgysincsen már,
de bízom, ha a boldogság nem is jön; legalább megvár.