Nem hat már rám,
hatalmát elveszítette a Szó.
Maró gúnnyal teli az arc,
mégis oly csábító.
Tűzben edzett a kéz s a szív,
immár poklok tűzét sem féli.
Sosem volt egyszerű,
mégis egyre nehezebb már élni.
A rettenet szárnyat bont
s eget renget az önös érdek,
mit az a belső hang súg; mondd!
Mit vársz még, ha semmit sem ígérek?!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.