nem adja vissza senki
azon órákat
perceket
amelyeket
hasztalan áldoztam fel
az idő oltárán
hisz nem lehet
számba venni se tán

lepergő szemek helyett
csak sár és ingovány
ami minél inkább küzdök
annál hamarabb temet el
de talán
ha elemésztette már testemet
lelkem majd új otthonra lel
s nem emészti többé rettenet

hogy elillantak álmaim
s kopogó szememből
kikopott a fény
kopott bőröndök mélyén
pihen
majd
ráncok
sáncok s árkok sora
között
pereg tova

hogy lelkem mélye méla
bús
mint csontomon a nyúzott hús
míg dús
eső szaporán szitálva
vénasszonyok énekét
távolba citálja

hogy bennem cibálva
rejti a tudat igazi énjét
hiába
villantva pengéje fényét
így él
s ítél
csendhalálra

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.