Ahogyan kezeim között a dohány,
kiszárad a test. Sors sodor. Életem
puhul és morzsolva elfogy. Félelem
itatta papír-lepelt sző a magány.

Ó jaj! Sikolt fel, erőtlen ajkamon,
amint a füst keserűn mar és kapar,
mikor eltávozik a lélekvihar
s felcsendül fájó dalom, a fájdalom.

Ó, bárcsak látnám már! Mélykék ég-áldás
fényárban fürdet, majd szél szárít s szállít
vágy szárnyán, míg új fényt vet vén (k)éj-lámpás.

Illanó éveim, mint homokszemek,
világom álom-csapda, az idő áll,
de az óra mégis csak tovább pereg…

Megjegyzés: Az alapihletet AAKrysten: alig…(avagy: első pöccintés) Című írása adta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.