Sorsommal megbékéltem már, sztoikus vagyok,
iróniától csöpögő, cinikus gondolatok,
papírra vetem, falakba és földbe vájom őket,
az ablak párájában hűsen merengőket.
 
Szemem bújó s merész, alattomos vétek,
üregében, bogaraimmal jóllakott férgek.
Fájdalmam eltörpül büszkeségem mellett,
árnyaim nem engedik, hogy kérjem a kegyelmet.
 
Az útról letértem, mit nékem szántak,
gondolataim, visszhangzó erdőben szállnak.
De nem adom fel, csak küzdök szüntelen
és bebizonyítom, hogy nem vagyok színtelen
 
Különös hírnök a messzi éjszakába,
vagyok a sakál, ki hangjait a holdnak áldja
és bár igaz, hogy nem szép sem ő sem hangja
mégis csak üvölt, abba talán már sosem hagyja.
 
Megváltó hír érkezik pille szárnyakon,
de én, az Ember, már nem akarom!
s ha nem kapom, mit akartam, kértem,
talán gyarlóság, de kevéssel beérem.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.