Hitvány testemben az ellustult lélek,
az őrző, ki mellett szivárog az élet.
A kristálytó minek vize erőt adott,
mára pocsolya, eliszaposodott.
 
Ó a tűz, színe drága, mint a vér,
a vér mi cseppekben hull s a porba ér.
Az alázat ami dobol bennem,
de azt nem súgja mit kellene tennem.
 
Hideg, sötét, fojtó lepel,
ami valóságtól rejt el.
Sikoltva a süket szemek,
bambán s kérdőn rám merednek.
 
Hangod hallatán, csak ámulok s bámulok a vágyra,
megfáradt maradékom szorítom szívem partjára.
S elmondom azt, ami szent és szép,
ami vízben van nem maradék.
 
Mert nem leszek csótány, csak szorgos kis hangya,
ki boldogságot gyűjt s otthonába hordja.
Mert én is olyan kicsi és néha gyenge vagyok,
de mit teszek s elérek, nálam sokkalta nagyobb.
 
Mert nem mérhető, másban, hogy ki az Ember,
úgy igazán, talán csak a tetteinkben...
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.